A magyar és az angol tipológiailag eltérő nyelvek és külön nyelvcsaládhoz is tartoznak, ennek ellenére mindkét nyelvben számos olyan melléknév létezik, amelyek képességet és lehetőséget kifejező képző hozzáadásával jöttek létre. Ez a melléknévképző az angolban az -able vagy –ible, a magyarban pedig -ható/-hető alakban valósul meg. Az így létrehozott melléknevek túlnyomórészt deverbálisak, bár vannak olyan esetek, amikor az említett képző egy névleges gyökhöz járul. A nyelvészek többsége szerint ez a képző akkor a legproduktívabb, amikor tranzitív igékhez kapcsolódik, mivel majdnem minden tranzítiv igét tudunk vele toldalékolni. Az elemzett nyelvek két legnagyobb és legszélesebb körben használt általános korpuszának, a Corpus of Contemporary American English (COCA) és a Magyar Nemzeti Szövegtárnak a felhasználásával a szakdolgozat a 30 leggyakrabban használt -ható/-hető illetve -ble végződésű melléknevet vizsgálja, külön hangsúlyt fektetve azokra, amelyek mind az angol, mind a magyar nyelvben a leggyakoribb melléknevek között jelennek meg. A dolgozat első részében, a módszertan és a kutatás eredményeinek bemutatása előtt a következőkről van szó: az angol és a magyar nyelv tipológiai különbségeiről, a melléknevek szóosztályának mindkét nyelvre jellemző tulajdonságairól, valamint a két nyelv által alkalmazott toldaléktípusokról és az ezekhez kapcsolódó kérdésekről. Ebben a részben azon van a hangsúly, hogy miben különbözik vagy hasonlít a két nyelv, amelyek közül az egyik indoeurópai és analitikus, míg a másik finnugor és szintetikus, azaz agglutináló. A tipológiai jellegzetességek kapcsán a dolgozat említi a magyar nyelv sajátos vonását, a hangrend és illeszkedés folyamatát, valamint az angol és a magyar toldalékrendszerek legfontosabb jellemvonását, mint például a toldalékok fajtűit és (a magyarban) a sorrendjüket. A melléknevek szóosztályára vonatkozóan arra is rámutat a dolgozat, hogy ezek kevesebb figyelmet kaptak a nyelvészetben, mint a főnevek és az igék. Ezt követően arról lesz szó, hogy milyen a melléknevek viselkedése és megoszlása a két nyelvben. Ezt a részt követi a -ble és a –ható-képző részletesebb áttekintése, beleértve a képzők etimológiáját, jelentését, az ezeket megelőző töveket és az ily módon létrehozott szavak melléknévi vagy nem-melléknévi jellegét. Az elemzés két részből áll: jelentéstaniból és mondattaniból. A mondattani elemzés azzal foglalkozik, hogy milyen tövekhez kapcsolódnak a képzők, és felveti azt a kérdést, mutatnak-e az így létrehozott melléknevek hajlamot az attributív vagy a predikatív pozícióra egy adott mondatban. A jelentéstani elemzésben áttekintem a melléknevek eloszlását a regiszterek között, a szenvedő szerkezetekhez való viszonyulásukat, valamint a jelentésbeli különbségeket egyes angol és magyar melléknevek között. Ezt a két nyelvészeti elemzést egy másik elemzés követi, amelyben részletesebben szó esik azokról a melléknevekről, amelyek mind az angol, mind a magyar korpuszban a 30 leggyakrabban használt melléknévként szerepelnek. A dolgozat célja annak bizonyítása, hogy a képesség és a lehetőség kifejezésére használt képző igen produktív mind az angolban, mind magyarban. Emellett a dolgozat megkísérli összehasonlítani ezen melléknevek használatának egyes aspektusait a két nyelvben.