Title (croatian) | Od Pečuha do Fojnice : korespondencija fra Bone Perišića |
Author | Rudolf Barišić |
Author's institution | Croatian Institute of History |
Scientific / art field, discipline and subdiscipline | HUMANISTIC SCIENCES History |
Abstract (english) | Between Pécs and Fojnica: Private Correspondence of Fra Bono Perišić
In the 18th century, the Franciscan province of Bosnia Argentina faced one of the biggest challenges until that point. Following the Treaty of Karlowitz, its territory was split among three states – the Habsburg Monarchy, the Venetian Republic, and the Ottoman Empire – causing numerous difficulties in its functioning, especially in the Bosnian part. The solution was sought in two divisions. First, in 1735, the monasteries in Dalmatia were organized into the Province of the Holy Redeemer, and then in 1757, the area north of the Sava was organized as the Province of St John of Capistrano. This second division took place amid a lot of bitterness and mutual accusations, and for the Bosnian part it was also a sort of trauma, since the initial decision reduced Bosnia Argentina to an ordinary custody and deprived it of all its previous privileges. The Franciscans fought back using historiography as a weapon. Although they succeeded in achieving their goal and managed to restore Bosnia Argentina to its previous status as early as 1758, their administration was aware of the problem of missing historical sources and their careless preservation, and efforts were made to reverse that trend. It was from this impulse that the genre of chronicles first took off, and although the circumstances in which the archival documents were kept in monasteries were still far from adequate, far more attention was now being paid to the issue.
One of the most impressive results of these efforts is reflected in the private correspondence of Fra Bono Perišić (1813-1887), especially in the way it was created. Perišić took his vows as a Franciscan in the fall of 1829, having just turned 16 years old. Two years later, he was sent to Pécs, where he spent the following six years studying philosophy and then theology. Perišić’s schooling coincided with the peak of a process that began in 1785, when Joseph II established a foundation for the education of Bosnian clergy, but was exceptional in many ways compared to the situation of other scholarship recipients. Firstly, Perišić was one of the few who spent his entire studies in one place, and secondly, he was an extremely successful student, surpassing even his Hungarian colleagues. Being acutely aware of the need to preserve the written word, Perišić acquired a notebook while staying in Pécs and began to fill it with transcripts of his letters, both those he received and those he sent himself. He continued with this practice until 1835, when news of his mother’s death reached him from Bosnia and motivated him to study even harder to achieve the best possible results. Despite discontinuing his copying practice, Perišić continued to keep the letters he received, and until the end of his stay in Pécs, he also made copies of his own letters on separate pieces of paper. However, although he kept his correspondence until the end of his life and, due to such effort, his epistolary opus should be a well-rounded whole, several reasons prevented this from happening. This circumstance was largely due to the fact that although Perišić was highly respected among his brethren during his lifetime, he never achieved a more notable cursus honorum, while his correspondents included some of the most important Franciscans of the time. Thus, he was the person with whom Franjo Jukić exchanged the largest number of letters, which have remained preserved primarily due to Perišić. A large number of letters were also exchanged with Marijan Šunjić and Paškal Vujičić. It is a historical irony that in all three cases, the letters sent by Perišić have been lost. In 1852, Jukić was arrested and then exiled from Bosnia. Vujičić’s legacy was kept in the archive of the apostolic vicariate in the residence of Brestovsko, which was set on fire in 1878, and the archive of the monastery in Guča Gora, where Šunjić’s legacy was stored, also disappeared in a fire in 1945. The remaining corpus preserved in Fojnica contains only some 200 letters, which, moreover, are not united under a single inventory number. In terms of chronology, the collection is rather uneven, as almost three quarters are related to Perišić’s stay in Pécs, and for the last two years of his stay (1836 and 1837), only those sent by Perišić have been preserved. It has not been possible to determine what happened to the letters he had received and most likely kept, but are now lost. The preserved letters are a valuable historical source that reflects a number of aspects to be researched. As a student, Perišić corresponded with individuals in Bosnia and in the Monarchy, mostly Bosnian Franciscans who can be divided into two groups. One group consisted of older Franciscans who had remained in Bosnia and served as guardians, masters of novices, or parish priests. The other group consisted of younger clerics, often Perišić’s colleagues from the novitiate, most of whom likewise studied in the Hungarian-Croatian part of the Monarchy. The topics of correspondence were determined by this situation. Perišić wrote to his correspondents in Bosnia mainly to obtain financial aid and report on his success. With his peers, he exchanged information about their mutual acquaintances, studies, opportunities in Bosnia, and other news from home. Some names stand out in both groups. Among the older Franciscans, it is Mato Kristićević, with whom Perišić definitely exchanged the largest number of letters. Kristićević’s brother was Perišić’s maternal grandfather and played an important role in his religious formation. The letters reveal that it was Kristićević who had taught Perišić the Latin language from an early age and also encouraged him to compose letters, instilling in him the awareness of the importance of preserving written sources. Perišić regularly wrote to Kristićević, who collected money for him from other Franciscans and sent him news about his family and the situation in Fojnica and the monastery. As for the other scholarship recipients among Perišić’s correspondents, one should mention Anđelo Skočibušić and Franjo Franjković as his closest friends. The many letters he exchanged with them provide insight into the nuances of their relationships and the different circumstances in which they studied. In addition to these letters, the few that Perišić sent to his parents are valuable historical sources. Perišić’s attitude towards language is interesting as well. With a few exceptions, he regularly wrote in Latin and encouraged his younger correspondents to do the same. In the letters he received, both Latin and Croatian are equally represented. Kristićević often advised Perišić to use his stay in Pécs to learn Hungarian and German. Although it is unclear from the available letters to what extent Perišić followed his advice, he seems to have been well integrated into the Pécs community. Six years after his return to Bosnia, he was able to send letters to several of his former colleagues and lecturers, and he received replies from some of them. As expected, they include a large number of names, mostly of clerics in the Pécs diocese. Among them, it is worth highlighting Károly Csajághy and his namesake Szentmiklósy, who appear to have been Perišić’s closest friends in his student days, as well as Mihály Virág, a former lecturer with whom, judging by the available letters, he remained friends for many years. Perišić celebrated his first Mass in Bogád, which shows the multicultural character of the Pécs diocese at the time. At the Mass, sermons were given in Croatian, Hungarian, and German, and Perišić’s lecturers as well as Franciscans from the Province of St Ladislas, in whose monastery he had lived during his studies, were in attendance. Due to the abovementioned circumstances, the rest of Perišić’s correspondence is less well preserved. Also, in contrast to his Pécs days, Perišić ceased to copy his letters at the time, so future research will hopefully bring them to light. The existing sample of letters suggests that he maintained connections with individuals across a wide geographic area, and the letters from that later period also cover a wider range of topics. |
Abstract (hungarian) | Pécstől Fojnicáig – Bono Perišić ferences szerzetes levelezése
Összefoglalás
A boszniai ferences rendtartomány történetének egyik legnagyobb kihívásával szembesült a 18. században. A karlócai béke megkötése után területe három országra terjedt ki (Habsburg Birodalom, Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom), ami sok nehézséget okozott a működésében, és különösen a boszniai részt érintette. A megoldást két lépésben sikerült abszolválni. Először, 1735-ben a Dalmáciában lévő kolostorok a Szent Megváltó rendtartományba, majd 1757-től a Szávától északra lévő területek a Kapisztrán Szent János rendtartományba szerveződtek. A második felosztás során számos konfliktus volt, ami a boszniai résznek egyfajta traumát is jelentett. Az elsődleges döntés szerint ugyanis a boszniai ferences rendtartományt kusztódiává minősítették, megfosztva minden addigi privilégiumától. A ferencesek harcot indítottak, fegyverük a történeti hagyomány volt. Végül elérték a céljukat, a boszniai ferences rendtartománynak 1758-ban visszaadták a régi státuszát. A rend vezetősége számára azonban egyértelművé vált, hogy történeti forrásaik hiányosak, őrzésük nem megfelelő, így erőfeszítéseket tettek ennek megváltoztatására. Ebből a törekvésből először a krónikaírás indult fejlődésnek, és annak ellenére, hogy a levéltári források őrzése a kolostorokban messzemenőleg nem volt megfelelő, ez utóbbinak szenteltek most több figyelmet. Ezen törekvések egyik legszembetűnőbb példája Bono Perišić ferences szerzetes levelezése (1813–1887), különösen létrejöttének körülményei. Perišić nem sokkal 16. életévének betöltése után, 1829 őszén fogadalmat tett, és ferences szerzetes lett. Két évvel később Pécsre küldték, ahol hat évig tanult először filozófiát, majd teológiát. Perišić akkor folytatta tanulmányait, amikor a boszniai klérus iskoláztatása céljából létrejött alapítvány – amelyet még 1785-ben II. József alapított – a virágkorát élte. Perišić pécsi tartózkodása sok mindenben eltért a többi ösztöndíjasétól. Először is azon kevesek közé tartozott, akik az egész ösztöndíjat egy helyen töltötték, másodsorban pedig sikeres tanulmányokat folytatott, túlszárnyalva a magyar területekről származó hallgatókat is. Jól ismerte az írott szó megőrzésének a fontosságát, így pécsi tartózkodása során szerzett egy füzetet, amelybe leveleket kezdett másolni: azokat, amelyeket neki küldtek, illetve azokat is, amelyeket ő küldött. Ezt a gyakorlatot 1835-ig folytatta, amikor Boszniából anyja halálhíréről értesült, ami arra ösztönözte, hogy tanulmányaiban még sikeresebb legyen. És bár a másolás gyakorlatát ezután nem folytatta, Perišić továbbra is őrizte a neki küldött leveleket, és pécsi tartózkodásának a végéig a saját leveleihez másolatot készített külön papírdarabokra. Úgy tűnik, az volt a célja, hogy a neki küldött leveleket élete végéig megőrizze. Ezen törekvésének köszönhetően episztolográfiai munkásságának egy kerek egészet kellene alkotnia, de ez több okból nem valósult meg. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy annak ellenére, hogy Perišićet élete során rendtársai megbecsülték, jelentősebb hivatali előrehaladásra nem tett szert, míg levelezői között megtalálható a kor valamennyi nevesebb ferences szerzetese. Vele váltotta a legtöbb levelet Franjo Jukić, akinek a küldeményei így maradhattak fenn az utókorra. Perišić nagy számú levelet váltott Marijan Šunjić-tyal és Paško Vujičić-tyel is. A történelem iróniája, hogy Perišić levelei mindhármuk esetében elvesztek. Jukićot 1852-ben letartóztatták és száműzték Boszniából. Vujičić hagyatékát az apostoli vikariátus levéltára rezidenciájában őrizték Brestovskban, amit 1878-ban felgyújtottak, de 1945-ben a tűz martaléka lett a Guča Gorán lévő szerzetesi levéltár is, amelyben Šunjić hagyatéka volt. A gyűjtemény többi része, amely kb. 200 levelet tartalmaz, Fojnicában található különböző jelzetek alatt. Az időrendet tekintve a levelek egyenetlenek, és háromnegyedük Perišić pécsi tartózkodásához kötődik, azzal a kikötéssel, hogy az utolsó két évből (1836- 1837) csak azok a levelek maradt fenn, amelyeket Perišić küldött idegen címekre. Azt viszont már nem lehet megállapítani, hogy mi történt azokkal a levelekkel, amelyeket ő kapott, és valószínűleg meg is őrzött, de mára elvesztek. A fennmaradt levelek viszont olyan források, amelyek több aspektusból is érdekes kutatási eredményeket nyújtanak. Perišić egyetemi hallgatóként többekkel levelezett Boszniában és a Monarchián belül is. A levélírók között messzemenőleg a boszniai ferences szerzetesek dominálnak, akik két csoportra oszthatók. Az egyiket az idősebb ferencesek képviselik, akik Boszniában tartózkodtak, és mint gvardiánok, tanárok vagy plébánosok végeztek szolgálatot. A másik csoportot olyan fiatal szerzetesek alkotják, akik gyakran Perišić rendtársai voltak a noviciátus időszakából, és akik többsége a Monarchia magyar-horvát részén tanult. Ez a státusz kihatott a levelezés tematikájára is. Perišić Boszniába főleg az anyagi támogatás céljából írt, és beszámolt sikereiről. Kortársaival a közös ismerősökről, a tanulmányokról, a boszniai helyzetről és más otthonról kapott hírekről levelezett. Mindkét csoportból kiemelkedik néhány személy. Az idősebb ferencesek közül Mato Kristićević-tyel levelezett a legtöbbet. Kristićević testvére Perišić nagyapja volt anyai részről, és ez a családi kapcsolat fontos szerepet játszott a szerzetesi hivatásának formálásában. Leveleikből kitűnik, hogy gyermekkora óta Kristićevićtől tanult latinul, aki e célból bíztatta a levélírásra, de valószínű, hogy ő tudatosította benne az írott források őrzésének a fontosságát is. Perišić rendszeresen írt Kristićevićnek, aki pénzt gyűjtött számára más ferencesektől, ugyanakkor informálta szüleiről és lánytestvéreiről is, valamint a Fojnicában és a kolostorban történt eseményekről. A többi ösztöndíjas közül érdemes megemlíteni Perišić legközelebbi barátait, Anđeo Skočibušićet és Franjo Franjkovićot. Mindkettőjükkel több levelet váltott, amelyek alapján nyomon követhetjük kapcsolatuk rétegződését és tanulmányaikat. Értékesek azok a levelek is, amelyeket Perišić a szüleinek küldött. Érdekes a nyelvhez való viszonya is. Maga Perišić, néhány kivétellel, rendszeresen törekedett latinul írni, és fiatalabb levelezőtársait is erre buzdította. Ennek megfelelően a neki küldött levelek változóak – egyformán jelenik meg bennük a latin és a horvát nyelv is. Kristićević sokszor figyelmeztette Perišićet, hogy pécsi tartózkodását használja ki a magyar és német nyelv elsajátítására is. A levelekből nem tudjuk meg, hogy milyen mértékben hallgatott rá, de utólag világosan látható a pécsi közegbe való beilleszkedése. Hat évvel a Boszniába való visszatérése után, Perišićnek alkalma volt leveleket küldeni Pécsre néhány hajdani kollégája vagy tanára címére. Valamennyire választ is kapott. Bennük sok név említésre került, többnyire a Pécsi püspökség papjai. Közülük érdemes kiemelni Csajághy Károlyt és Szentmiklósy Károlyt, Perišić legközelebbi barátait az egyetemi évekből, illetve egykori tanárát, Virág Mihályt, akivel – a levelekből ítélve – legtovább volt kapcsolatban. Perišić újmiséje Bogádon volt, ami a Pécsi püspökség multikulturális jellegéről tanúskodik. A misén három prédikáció hangzott el (horvát, magyar és német nyelven), és részt vettek rajta azok a papok is, akik Perišić tanáriai voltak, de a Szent László rendtartomány szerzetesei is, akik kolostorában élt pécsi tartózkodása során. A többi fennmaradt levelezés – a már említett okok miatt – lényegesen hiányosabb. A pécsi napoktól eltérően Perišić többet már nem másolta át saját leveleit, így még váratnak magukra azok a kutatások, amelyek ezekre esetleg fényt deríthetnek. A fennmaradtakból viszont látható, hogy Perišić továbbra is kapcsolatban volt egy tágabb földrajzi térséggel, és ezek a levelek több témát dolgoznak fel. |
Keywords (croatian) | |
Language | croatian |
Publication type | Authored book-Scientific book-Scientific monograph |
Publication status | Published |
Peer review | Peer review |
Publication version | Published version |
Series title | BIBLIOTEKA HRVATSKA POVJESNICA. Monografije i studije |
ISSN of series or publishing unit | 2670-885X |
Numeration of series or publishing unit | III/103 |
Pages | 413 |
ISBN | 978-953-8335-37-2 |
ISBN | 978-9926-534-00-4 |
URN:NBN | urn:nbn:hr:255:414415 |
Printed book publication date | 2023 |
Type of resource | Text |
Publisher | Hrvatski institut za povijest |
Publisher | Franjevački samostan Duha Svetoga |
Publishing place | Zagreb |
Access conditions | Institutional access |
Created on | 2023-07-03 10:42:47 |